Lófajták

Lipicai

A lipicai története 1580-ban kezdődött, amikor a mai szlovéniai Lipicán Habsburg Károly főherceg ménest alapított. A császári udvar számára kívántak itt kiváló, szilárd szervezetű, a pompát, a gazdagságot minden jellegében mutató lovat kitenyészteni. A fajta ősei között vannak kemény természetű hegyi lovak és spanyol-nápolyi mének is. A kezdeteknél használt mének közül nyolc ma is létező genetikai vonalat alapított, s a tenyésztés ezekre épül.

A lipicai ménest a napóleoni háborúk idején kétszer is Magyarországra menekítették, így alakult ki a mezőhegyesi lipicai jellegű állomány. Ezeket a lovakat 1876-ban Alsószombatfára költöztették. A lipicai valódi nemzetközi fajta, az egész világon elterjedt. 400 éve fajtatisztán tenyésztik, az 1800-as évek elején alkalmazott egyetlen arab cseppvérkeresztezéstől eltekintve idegen fajtát soha nem alkalmaztak tenyésztése során.

Igen tanulékony, nagyon engedelmes, jó munkakészségű, szilárd szervezetű, ellenálló, nem nagy igényű fajta. Elsősorban fogatló, kiváló hintós és kocsiló, emellett a spanyol iskolában hagyományosan használt lófajta. Nemzetközileg igen eredményes a fogatsport területén. Általában szürke, de gyakran előfordul fekete, sőt pej is. Bottal mért marmagassága 152-162 cm.

A lipicai nem túl nagy méretű, nemes, de nem finom fejű. Nyaka magasan illesztett,rövid. Izmos hátú ló, jól izmolt farú, inkább dongás, mint mély, korrekt lábállású, kemény patájú fajta. Ügetőmozgására jellemző a magas lábemelés és az akciós mozgás. A fajtában sok a szürke, de pej és fekete színű is előfordul. Feje jellegzetes kosfej. Nyaka izmos, rövid. Fülei küllönlegesen nagyok.

1572. szeptember 12-én alakult meg a híres bécsi lovasiskola, ahol magas szintű, már-már nem is díjlovaglásra, inkább „lovastáncra” idomítják a lipicai, kizárólagosan méneket. Az első világháború előtt csak a Habsburg-családnak tartottak előadást, és tanították őket lovagolni, de utána minden vasárnap nagyközönség előtt is megnyitották. De a sok szürke lipicai mellett, hagyományosan egy sötét ló is van a többi között.

A barokk építészi stílust megtartották, valamint a lovasok továbbra is a 19. század frakk- és kalap divatja szerint öltöznek.

Székely ló

Az erdélyi ló az ősi magyar fajtával rokon, jó formájú, némileg a lipicaira emlékeztető fajta volt. Oláh Miklós az 1500-as években az erdélyi és székely lovak kiválóságát az arab, török lovakénál is jobban magasztalta. A 19. században a parasztok és az uradalmi ménesek „erdélyi” lovait is többen leírták. Nyilvánvalóan többféle keveréket, nemesített tájfajtát illettek ezzel a névvel, amelyekben azonban a keleti származási jegyek még átütőek voltak.

A székely ló a középkor óta számon tartott fajta. 1855-ben az ősi, „javítatlan” magyar lóhoz hasonlították, s megjegyezték róla, hogy még annál is kisebb. Brehm művének magyar kiadása (1929) szerint: „A székely ló a régi magyar parlagi ló változata, leginkább Erdély keleti részén található. Kisebb, zömökebb és durvább szervezetű a magyar parlagi lónál. Marmagassága 120-130 cm. Az utolsó fél évszázadban arab és lipizzai lovakkal nemesítették” (idézi: Hankó B. 1943: 18; Földes L. 1958: 32). A székely ló nem havasi teherhordó állat volt, hanem hátas- és hámos ló. Magas főtartással és magas lépéssel járt, jól ügetett és vágtatott. Jeltelen alig volt közte, annál több szürke, legyes szürke és szeplős. Az ősi magyar lótól az arabos küllem, az aránylag kis és száraz fej, az arányos, vastag nyak is elkülönítette. Átlagos marmagassága az 1940-es évek elején még mérhető egyedeken 135 cm volt. Az utóbbi századokban a keresztezések következtében a székely ló tulajdonságai, méretei is nyilván változtak.

Egy 1842-ben készült vásárlajstrom szerint Csíkszereda Mihály-napi vásárain erős kereslet volt a kicsiny, zömök, de vérmes és tüzes székely csikók iránt. Székely-udvarhely vásárain, főként az Oroszhegyen, a Sóvidéken (Marosszék) nevelt „ere-deti, székely fajtájú” lovakat keresték. Marosszék és az egész Székelyföld leghíresebb lóvásárait Makfalván tartották. A székely lovat nagy számban vitték a Magyar Alföldre, ahol búzát nyomtattak vele. Csíkről a századfordulón azt közlik, hogy a hajdan híres székely ló már ismeretlen. „Mióta a székely 621huszár katonaosztály megszűnt s mióta a katonalovat a székelység nem maga tenyészti a maga számára, azóta a lótenyésztésnek is vége van.” (T. Nagy I. 1902: 29). Udvarhelyen szintén visszaesett e kiváló lófajta tenyésztése, s „a híres lótenyésztő községekben alig lehet jobb székely lovakat látni” (Barabás E. 1904: 29). A megye keleti részein azonban még éltek tiszta példányai ennek az apró termetű, dús sörényű, fürge és kitartó lófajtának. Udvarhelyen az oroszhegyi, Gyergyón a békási ló volt nevezetes tájfajta. Előbbi a Hargitán, utóbbi a Borgói-hágótól a Gyimesi-szorosig terjedő hegyvidéken élt. Mindkettő kis termetű, magashegyi lófajta volt. Az oroszhegyi ló marmagassága 14-15 marok (14 hüvelyk 3 vonal, azaz 147 cm), a békási lóé legfeljebb 130 cm. Mindkét fajta legelőn, erdőn élt télen is, istállót nem ismert (Orbán B. 1868: I. 96; Hankó B. 1943: 22; Gunda B. 1943b: 102-103; Földes L. 1958: 33-34).

Más magyar lófajták: Gidrán, Nóniusz, Furioso-North Star, Shagya Arab, Hucul, Magyar Hidegvérű

Shetland póni

Piciny gyermekek ideális pónilova. Mérete, jóindulatú természete folytán a gyermek játszótársa, aki megtanulja mellette a lóval való bánást, a lóra ülést. A gyermek ülésbiztonságot szerez a shetland póni hátán, képessé válhat egy későbbi, felnőttebb lovas passzióra. A shetland póni a legmegfelelőbb első ló, de 8-9 éves gyermekeknek már nem való, mert túl nagy ennek a piciny lónak a hátán, másrészt apró léptei miatt nem ad lovaglási élményt.

A shetlandi pónik szülőföldje a Shetland-szigetek. Ez 117, hegyvidékkel tarkított szigetcsoportot foglal magában, amelynek területe 1430 négyzetkilométer. Az Északi-tenger, továbbá az Atlanti-óceán határán fekszik, a 60-61.-ik szélességi foknál. Skóciától 200 kilométerre északra, Izlandtól 800 kilométerre délre, Norvégiától 300 kilométerre nyugatra terül el, igen zord klímájú.

A Shetland-szigetek több mint 90%-a extenzíven hasznosított és mindössze 3,5%-a szántóföldi növénytermesztésre alkalmas területe. Hepehupás felszínének nagy részét is satnya vegetáció borítja.

Feltételezik, hogy a szigetekre az ember közvetítésével kerültek be a lovak és nagyon valószínű, hogy a shetlandi pónik az Észak-Skóciában élő törpenövésű póniktól származnak. Az biztosnak vehető, hogy a normannok előtti időben a szigeteken a lovak már előfordultak.

A shetland póninak két típusát különítjük el. Az eredeti típus a Marquis of Londondery által 1870-1873 között alapított ménesből származó pónik képezik számos fajtatiszta tenyészet alapját a világon. Ez a shetland póni változat jellegét figyelembe véve a hidegvérű lóhoz áll közel. Testfelépítésében kifejezetten digesztívusz anyagcsere típusú. Mély és széles törzs, igen öblös mellkasméret, nagyon terjedelmes far, jól záródó testfelépítés jellemző rá.

A másik típus minden jellegében könnyebb, kisebb szárkörméretet mutató, úgynevezett sport típusú shetland póni.

A shetland póninak kicsi, jól formázott, arányos feje van. Homloka széles, a fejen apró füleket hord. Szemei nagyok, barátságosak, okosságot és élénk temperamentumot árulnak el. Nyaka középhosszú, középmagasan, vagy alacsonyan illesztett. Marja a rárakodó izom- és kötőszövettől alacsonynak látszik. Háta, ágyéka rövid, ennek megfelelően nagyon erős. Fara jól izmolt, nagy terjedelmű, teljesítmény centrikusságát mutatja a fajtának. A szabályos állású mellső lábak, az izmos felkar széles lábtő, száraz rövid szár a shetland póninál is természetesen megkívánható küllemi tulajdonságok. A hátsó lábakra a szabályosságon túl jellemző az izmos konc, a széles jól képzett csánk, száraz, tiszta hátulsó szár.

A shetland póni ismertető jegyei, közé tartózik a rendkívül dús sörény-, üstök- és farokszőrzet. A fedőszőrök nyáron aprók és simák, télen sűrűn tömöttek és igencsak hosszúak.

Forrás: wikipedia.org, wikipedia.hu, lo.hu és hik.hu